Keresztény csoda

Boldoggá avatás egykor és ma

Sok érdekes részlete van az ilyen szentté- és boldoggáavatási eljárásoknak, melyeket hosszabb-rövidebb egyházi vizsgálat, „ügy” előz meg. Régebben „per”nek is nevezték a szentté avatást megelőző vizsgálatot, mert – a perekhez hasonlóan, ahol ügyész és védő szerepel – ezekben is fontos szerepet kapott a posztulátor, aki a szentté avatás mellett érvelt, és a ma már nem létező tisztség birtokosa, közkeletű nevén „az ördög ügyvédje”, akinek az ellenérvek felsorakoztatása volt a feladata. Ma a bizonyítási eljárást Rómában szaktestületek végzik, teológiai, történettudományi és orvostudományi módszerekkel és fölkészültséggel. A hangsúlyt a föltárható teljes igazságra helyezi az egyház, és kutatja annak minden részletét és megnyilvánulását, hogy megalapozott döntést hozhasson minden, arra illetékes testület és személy.

A XVII. századig az egyház nem ismerte a boldoggá avatást. A szentté avatás sem a maihoz hasonló módon folyt, több szerepe volt benne a helyi egyházközösségeknek. A középkor derekán, hosszas folyamat eredményeként került a kanonizálás a pápák hatáskörébe.

A boldoggá avatás feltételeit VIII. Orbán pápa (1623–1644) határozta meg. Ez akkor elég hosszadalmas eljárás volt, mert a helyi püspök vizsgálata után tíz évnek kellett eltelnie, amíg a római vizsgálat elkezdődhetett, amennyiben az illető személy szentségének híre még élt. Ha ez a tisztelet halála után ötven évvel sem szűnt meg, és legalább két csoda is történt közbenjárására, akkor, ha a vizsgálatok már befejeződtek, sor kerülhetett a boldoggá avatásra. A szertartást sokáig nem a pápa végezte, hanem egy bíboros olvasta fel a pápai dekrétumot, a Szentatya csak ezt követően vonult az új boldog ereklyéje elé tiszteletadásra a Szent Péter-bazilikában. VI. Pál pápa óta a boldoggá, illetve a szentté avatás szertartása csak bizonyos részletekben különbözik egymástól, még akkor is, ha a kettő közötti különbség továbbra is megmaradt, egy folyamat két állomását jelentik. II. János Pál pápa 1983-ban további változtatásokat rendelt el az eljárásban a mai kor körülményeihez igazítva azt.

Hogyan jut el most egy szenttéavatási ügy az ünnepélyes szertartásig? Először is öt évvel a szentség hírében elhunyt személy halála után elvileg bárki kérelmezheti a vizsgálat elindítását az arra illetékes püspöknél. Illetékessége annak a megyés püspöknek van, ahol az illető személy elhunyt. A vértanúság vagy hősies erénygyakorlat vizsgálatának megindításához az egyik alapvető feltétel az életszentség és az imameghallgatások híre. Kikérdezik mindazokat, akik ismerték a jelöltet, és átvizsgálják az illető hátrahagyott írásait, megvizsgálják életművét, összegezik azt is, milyen tisztelete, híre van.

Az ügy ezután kerül az illetékes római főhivatal, a Szenttéavatási Kongregáció elé. A legkényesebb és sokszor félremagyarázott mozzanat az illető személy közbenjárására történt csoda kérdése. Először egy orvosokból álló testület állapítja meg, hogy a kérdéses eset (gyógyulás) az orvostudomány mai állása szerint tudományosan megmagyarázható-e vagy sem. Azt már egy teológusokból álló bizottság vizsgálja, hogy az eset csodának minősül-e? Hiszen egy gyógyulás nem a rendkívülisége, hanem az isteni akarathoz és gondviseléshez való viszonya miatt nevezhető valódi, keresztény értelemben vett csodának. Talán nem is gondolunk rá, de sok esetben nem egy betegség gyors, megmagyarázhatatlan és teljes gyógyulását vizsgálja a kongregáció, mint beterjesztett csodát, hanem hétköznapi tragédiák csodás túlélését, vagy más, a természet rendjén a Teremtő uralmát és hatalmát szemléltető eseményt, ami megerősíti az adott közösség Istenbe vetett hitét, és a hívek számára újabb meghívást jelent az életszentségre.

A boldoggá avatás szűkebb körben, egy szerzetesrendben, vagy helyi egyházban, régióban ismert és tisztelt személy életszentségének elismerését és liturgikus tiszteletének engedélyezését jelenti. Boldog Batthyány László liturgikus tisztelete (január 22-i mennyei születésnapján, emléknapján és azon kívül) egész Magyarországra kiterjed. A végcél minden esetben a szentté avatás, hiszen ez jelenti a végső döntést magáról az életszentségről, és ez teszi lehetővé a tiszteletet az egész egyházban. Ehhez újabb csoda elismerése szükséges, és elengedhetetlen szerepe van benne annak, hogy az illető személy tisztelete egyre mélyebb és kiterjedtebb legyen.

A szentté avatás formulája hasonlít egy hittétel (dogma) kihirdetéséhez, tartalma azonban más: a pápa – mint egyedüli bíró a szenttéavatási ügyekben – azt hirdeti ki, hogy az illető személy az egyház megalapozott és legjobb meggyőződése szerint üdvözült, és ezt a meggyőződést a Teremtő Isten csodával hitelesítette. A szentek tiszteletének módját az egyház csak nyilvános liturgiájában szabályozza, egyébként a hívekre bízza, hogy mely boldoggal, szenttel ápolják kapcsolatukat, és hogyan. A szentek tiszteletében ez ragyogtatja föl a leglényegesebb vonást: egy közösséget alkotni az üdvözült lelkekkel, és együtt várni és munkálni az Istenben elérhető örök boldogságunkat. Ezért érthető, hogy a kanonizált személyek üdvösségének nyilvános megkérdőjelezését az egyház – mint közösségromboló magatartást – nem tartja elfogadhatónak.

Minden család, nemzeti közösség különösen őrzi azok emlékét, akik kiemelkedő életművükkel erre rászolgáltak. Az egyház a szentekben talál rá azokra a hősökre, akik Isten kegyelméből és a saját erőfeszítéseik árán példát mutattak a sírig tartó szeretet örömére, boldogságára. A szentek nem mindig mosolyognak, de állandó, belső örömben élnek, és ez nem marad hatás nélkül környezetükre. Életpéldájuk vonzó, lelkesítő, imádságos közbenjárásukkal pedig segítenek bennünket keresztény életünkben, mindennapjainkban.

Kovács Gergely