Szentek a derű óráiban

Szent Vendel

Kaszinózó táblabírákról írván Darnay Kálmán sümegi anekdotát is közöl arról a népszerű szentről, akiről szíves örömmel emlékezik főleg a szorgoskodó pásztor, szántóvető. Mi Vendelnek hívjuk. Ír királyi sarj volt, 617 körül halt meg remeteként, de előtte "barmok őrzésével" kereste a kenyerét. Csupa derű veszi körül alakját, tréfás hangulatú történetek szövődtek róla. Följegyezték: amíg a nyájat magára hagyta, angyal őrizte a jószágokat. A költészet remeklése ez, valami egészen finom érzékelése a hitnek, s amit Gondviselésnek mondunk. A népi képzelet mindig időszerűsítette a szentek történetét is, megérezte bennük azt, ami a "játszó ember" lényege: szent és profán nemes összetartozását, amint középkori zsolozsmák komolyságát feloldja egy-egy profánabb remeklés, mint a liturgikus jellegű "A bolondok ünnepének" szekvenciája (XIII. század). A Vendel-anekdota a Fioretti hangnemében szól, magyar észjárással a derűs pásztor-szentről: Péter belefáradt a menny kapuja előtti őrállásba. Szabadságot kért az Úrtól. Helyettesítésére Vendelt jelölte ki az égi Gazda. "Szívesen vállalnám Péter atyám, de nem tudok latinul. Hogyan álljak szóba egy táblabíróval vagy egy püspökkel, ha bebocsátást kér? Csak annyi baj legyen, öcsém! - nyugtatta Szent Péter. Nagy idők óta szolgálok, de nemigen volt szükség a deák nyelvre, mert se püspök, se táblabíró nem kopogtatott még bebocsátásért." Parabolisztikus, humorral fűszerezett anekdota, de éppen a derűjével hívja fel a figyelmet örök valók s földi teendők összetartozására.

Szalézi Szent Ferenc

"Azt a bizonyos szerzetest az botránkoztatta meg, hogy a könyv megengedni látszik a bált, a szellemeskedést és társalgásban az ártatlan tréfálkozást" - jegyezte meg Szalézi Ferenc könyvének, a Filoteának megjelenése után elhangzott szigorú kapucinus kritikára a szent életrajzírója. A XVII. században vagyunk, amikor a vallásháborúk közepette -, vallásilag is meghasonlott években sokan megfeledkeztek "a természet szerinti emberről", s a világot pokoli színpadnak nevezték. E borúlátó szemlélettel szegezte szembe Szalézi Ferenc művében "a keresztény humanizmus derűjét, egyensúlyát, nyugodt optimizmusát." Misszió volt ez a javából - korunknak is szóló, amikor a vandalizmus, a trágárság, a semmi sem szent közömbössége eláradt. Ferenc gondolkodásából (tanácsaiból, leveleiből) folyton előbukkan - vezérelvként a "kis út" dicsérete: "Ne hanyagoljátok el a kicsiny dolgokat, melyek talán jelentékteleneknek látszanak, sőt használják föl azokat is, amelyek kellemesek, tetszésük szerint valók vagy szükségesek, mint amilyen az evés, ivás, pihenés, szórakozás és más hasonlók, hogy így, az apostol tanácsát követve, mindent, amit tesznek, Isten nevében és egyedül az ő dicsőségére tegyék."

Kevésbé ismert: Caedmon, Anglia béres fia, aki csodásan énekelt. Így emlékezik a kortárs Beda egyháztörténetében a VIII. században. Caedmon Szent Hilda kolostorában szolgált, de előzőleg egy főúrnál, s amikor valamelyik ünnepségen a hárfa körbejárt, a béres szabadkozott: ő biz nem tud hárfázni, énekelni. Álmában aztán egy férfit látott: "Énekelj nekem!" - mondta. Caedmon szabadkozott, mire parancsoló hangot hallott: "De bizony, énekelned kell - minden lények Teremtőjéről." A béres elkezdte: Énekeljünk, hogy a csodák alkotója / kezdetkor megteremtette a menynyet, / hogy gyermekeit oltalmazza, / s mint védelmező, otthonul adta / nekik a földet... Már ébren, ujjongó szívvel folytatta énekét, amit életével szentesített. A Szentírást megismerve bibliai költővé vált, új és újabb dalokat szerzett. Rengeteg változata született énekeinek.

Krisztus csalogányának nevezték a XIII. században élt Hackeborni Mechtildet. Életfelfogásáról, amely a bencés-ciszterci lelkiséghez kötődött. Puskely Mária szép könyvében (Ezer év misztikájából) a helftai leány krónikását idézi, aki szerint Isten Mechtildet olyan bőkezűen halmozta el lelki, ingyenes kegyelemmel és természeti ingyenes kegyelemmel (...) irodalmi ismeretekkel, csengő hanggal, úgyhogy minden tekintetben igen nagy hasznára volt a kolostornak. Mint kolostori énekvezető rendkívüli képességről tanúskodott. S bizonyára nótázott akkor is, amikor kézimunkázott.

Derűjének teológiájához tartozott az is, amit betegsége idején a nővére, Gertrúd apátnő titokzatosan hallott Jézustól, amikor a szerzetesnő megkérdezte: "Miért akarod, Uram, hogy még továbbra is a földön időzzék (Mechtild)?" "Azért, hogy befejezzem azt a munkát, amelyet (...) ezekben a napokban szándékoztam befejezni..., Háromféle szolgálatot fog nekem teljesíteni: az alázatosság nyugvóágyát, a türelem asztalát és az erények játékát készíti el." Összefüggött mindez a szent életfelfogásával. Az erények játéka mi lehet? A természetre épített természetfölötti, amely csak akkor hiteles, ha minden körülményben Isten boldogságát hirdeti.

Tóth Sándor