Hazatérés Bukovinából

Mohács óta szétfutó nemzetként él tudatunkban a magyarság. De a bukovinai székelyek önkéntes hazatérése - amely százhúsz éve kezdődött - a bizonyítéka annak, hogy ez nem vak végzet, hanem történelmi balsorsok sorozata. Vagyis: közös akarattal szembe is lehet szállni vele.

Székelykevei kislányok (fotó: Cser István)

Számszerűleg össze se lehetne hasonlítani a magyar exodusokat a Bukovinából hazatért székelyekével. József Attila fájdalma, hogy "kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk" nem költői túlzás volt... Ehhez képest elenyésző a bukovinai székelyek száma: néhány tízezer lélek. Történetük azonban annál tragikusabb.

A mádéfalvi veszedelem idején, 1764-ben a határőrségbe való sorozás elől menekültek át Moldvába, és találtak menedéket a csángók között. Majd Hadik András tábornagy, a meghódított Bukovina kormányzója a bécsi udvar engedélyével és a ferences barátok segítségével telepítette le őket Dél-Bukovinában. Az új falvak elnevezése ezt a vándorlást tükrözte: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva - az utóbbi II. József tiszteletére. A moldvai csángókat kivéve a történelmi Magyarország határain kívül csak a bukovinai székely falvak lakói éltek egy tömbben. Így aztán mindvégig magyar anyanyelvükön dicsérhették Istent, tanulhattak az iskolában, használhatták nyelvüket a községi igazgatásban. Az öt község közül négyet kizárólag római katolikusok laktak, Andrásfalva népe fele-fele arányban katolikus és református volt.

A bukovinai öt székely falu sorsa a moldvai csángókétól elsősorban abban különbözött, hogy az osztrák birodalom állami keretei között maradtak, egyházi és oktatási vonatkozásban nem minősültek kisebbségnek vagy éppen idegennek, legfeljebb annyiban, mint a soknemzetiségű államalakulat ruszin, román és lengyel lakói. Döntőnek bizonyult, hogy egyházi életükben nem szakadt meg a magyar nyelvi folytonosság. (A moldvai csángók körében, noha ők is egységes tömbben éltek, ez jelentette a nemzeti megmaradás legfőbb akadályát.) A bukovinai római katolikus papok hősies nemzetmentő munkát végeztek a lelkigondozás keretében. Olyan igehirdetők emléke maradt fenn, mint Tomka Károly andrásfalvi plébánosé vagy Németh Kálmán józseffalvi papé, akiket új honalapítókká tett a történelem. Tomka Károly a XIX. század nyolcvanas éveiben a Kárpát-medencébe való visszatérés elindítója volt, Németh Kálmán pedig a XX. század negyvenes éveiben az utolsó székely rajt vezette vissza a magyar hazába.

Másik "történelmi szerencséje" volt a bukovinai rajnak, hogy az anyaország közvéleménye sokkal jobban figyelt rájuk, mint más külhoni magyar szórványokra. Volt ebben nemzeti felelősségérzet is, hiszen a magyar függetlenség áldozatainak leszármazottairól volt szó. Táplálták ezt a felelősségérzetet Bukovinából származó budapesti újságírók és más értelmiségiek. Így aztán nem sokkal az 1867-es kiegyezés után mozgalom indult a bukovinai székelyek hazatelepítésére. Támogatta ezt többek között báró Eötvös József kultuszminiszter. Cselekvéssé érlelődött a hazatérés vágya a bukovinai székelyek között. Tomka Károly andrásfalvi plébános küldöttséget vezetett Budapestre, a kormányfőhöz, Tisza Kálmánhoz, aki szintén hazatéréspártinak bizonyult.

Elindult az első raj, nem kevesebb mint négyezer székely a Keleti-Kárpátok hágóján át, végig a Tisza mentén, hol vonattal, hol hajón az Al-Dunához, Pancsova és Kubin környékére. A Duna árterületén, a "magyar Szaharában" ismét honfoglalók voltak, mint őseik száz évvel korábban Bukovinában. Ekkor alapították Hertelendyfalvát, Székelykevét és Sándoregyházát. Éppen százhúsz esztendeje.

Utána újabb rajok, kisebbek-nagyobbak kerekedtek fel és keltek át, nyugat felé, a Kárpátokon. Hunyad megyében jó néhány falu, továbbá Déva és Vajdahunyad városok nyújtottak otthont nekik. Aztán következett 1941, mikor az utolsó csoportok is felkerekedtek, és az első visszatérők nyomát követve, a Délvidéken vetették meg a lábukat. Ezek három esztendő múltán iszonyú árat fizettek azért, amiért ismét a magyar hazában akartak élni. A Tito-féle vérengzés áldozatai között negyvenkét bukovinai székely is volt. A raj ismét útra kelt, a mai Tolna megyébe és környékére, ahol végre nemcsak otthonuk lett, de hazájuk is.

Beke György