A "Hold Fia"

Bemutatjuk Zabos Róbert 23 éves verbitát

Mexikóváros zsúfolt utcáin sokszor amerikai turistának nézik a magas termetű fiatal magyart. Az indián falvakban pedig, ahová fehér ember alig juthat el, a gyermekek bizony megtapogatják valószínűtlenül fehér bőrét, meghúzogatják égővörös hajszálait, mintha kételkednének benne, hogy ilyen ember is van a világon. Csak a "Hold Fia" lehet! Hiszen Mexikóban mindenki alacsony, barna bőrű, fekete hajú... De Robit olyan helyekre is elvezeti missziós hivatása, ahová turista sohasem tenné be a lábát. Ilyen az a külvárosi nyomortelep is, ahová a reményt hozza, egy jobb világ üzenetét az ottani fiataloknak, akik sokszor úgy érzik, hogy semmi sem menti meg őket a kábítószer-kereskedő bandáktól.

Persze Róbert testvér igazi munkája még a tanulás. A verbita missziósok magyar rendtartománya azért küldte ki őt a hazai filozófiai tanulmányok után, hogy Mexikóban a teológiai ismeretek megszerzésén túl a dél-amerikai néprajzzal is megismerkedjen. (A missziósok a hithirdető munkát mindig is összekapcsolták a bennszülött népek kultúrájának feltérképezésével.) Aki verbita, az tényleg kijuthat azokba a távoli országokba, ahol a rend ma is olyan munkákra hivatott, melyekhez a szokásos egyházi szervezettel még csak hozzá sem lehetne fogni.

De hogyan lesz valaki verbita misszionárius?

"Délvidéki magyar vagyok. Vajdaságból el kellett jönnünk, de egyébként is sokat utaztunk a családommal. Észevettem, hogy mindenütt mások az emberek, de hogy mitől mások, azt nem tudtam. Ekkor került kezembe a magyar verbiták lapja, és rögtön felcsigázták képzeletemet az élménybeszámolók. Felvettem a kapcsolatot Szabó Imre atyával, egy volt pápuai misszióssal. Megkérdeztem tőle: ide el is lehet jönni? Azt válaszolta, hogy igen, de ezzel a dolog le is zárult. Az vonzott, hogy nem akart rábeszélni, pedig éreztem, hogy nagyon szereti hivatását. Ebből értettem meg, hogy milyen nagy érték a magát radikálisan másoknak szentelő missziós hivatás..."

Nagy álmok, izgalmas titkok, óriási kihívások, mindent legyőző hit - sokaknak ez jut eszébe a misszióról... "Már a gimnáziumban vonzott a messze távol, tele oroszlánokkal, tigrisekkel, színes bőrű emberekkel. Ez az álom aztán egyre mélyebb vallási tartalmat is kapott. A budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanultam a többi fiatal verbitával együtt, amikor felmerült, hogy külföldön folytassam rendi tanulmányaimat. A »tengerentúli gyakorlat« egyébként szokásos a missziós társaságban. Amikor az elöljárók igent mondtak, akkor kezdtem zavarba jönni. Valóra válik az álmom - már nem is álom lesz, hanem valósággá szürkül... A tizenöt órás repülőúton folyton azt kérdeztem magamtól, hogy mit is keresek itt? Az első hónap Mexikóvárosban iszonyatos volt. Mindenképpen »csinálni« akartam valamit. De Latin-Amerikában nem ez a fontos, hanem az emberi kapcsolatok: a »létezés«. Az emberek sokat beszélnek, de nem is ez a fő kommunikáció, hanem a testbeszéd. A spanyol mellett ezt is meg kellett tanulnom..."

Magyarországon a verbiták sokat járnak "misszióba", amikor három-négy napon át próbálják felpezsdíteni egy-egy plébánia életét. "A szeminarista fő dolga nálunk is a tanulás, de hivatásunk miatt ilyesmire is kell időt találnunk. Nagyhéten és más alkalmakkor elvonulunk egy-egy indián vidékre, és kettesével-hármasával látogatjuk az embereket. Bekopogunk a családokhoz, meglátogatjuk a már működő csoportokat. Mindig más család hív meg bennünket. A szertartások nagyon szépek. De van olyan is, hogy sok fiatal világi önkéntessel megyünk egy-egy helyre, ilyenkor mi verbiták vagyunk a vezetők. Prefektusunk nagyon szigorúan megköveteli az apostolkodó munkát, hogy a tanulás mellett talpraesett missziósok legyünk."

Isten nem belterjes egyházat akart. A fiatal magyar verbita olyan üzenetet képvisel Mexikóban, amelyet rajta kívül más nem tudna átadni az ottani embereknek.

"Igaz, hogy vannak millió színben pompázó papagájok, de vannak óriáskígyók is; igaz, hogy a függőágyon himbálózva, kókuszlevet szürcsölgetve igen jól érezheti magát bármelyikünk, de errefelé az embernek előtte hajnali két órakor kell kelni, hogy egy-két órát gyalogolva a kukoricaföldre érkezzen, ott bozótkéssel kiirtsa a trópusi eső miatt naponta félméteresre növő gazt, begyűjtse a kukoricát, a babot, és mindazt a hátán, ötvenkilós zsákban ismét egy-két órát gyalogolva a tűző napon hazavigye a családjának. És emellett természetesen fát is kell vágni, melyet asszonyok és 4-5 éves gyermekek visznek haza. Gondoljunk bele, hogyan élnénk ház, rádió, tévé, bevásárlóközpont, autó, utak, tisztességes ruhák és cipők nélkül. Csak próbáljuk meg!"

(Zabos Róbert levele magyar fiataloknak)

Lányi Béla