Krisztus szenvedő képmása

Emmerich Katalin Anna, a látnoknő (1774-1824)

Ez év október 3-án az utolsó magyar királyon és osztrák császáron, IV. Károlyon kívül II. János Pál pápa boldoggá avatja Emmerich Katalin Annát is, aki éppen Szűz Mária születésének ünnepén, 1774. szeptember 8-án látta meg a napvilágot a vesztfáliai Coesfeld melletti Flamske faluban Emmerich Bernát és Hillers Anna földműves házaspár gyermekeként.

Érdekes módon már gyermekkorában a nap bármely órájában és akármilyen foglalkozás közben látott olyan képeket, amelyek az Ó- és Újszövetség különböző eseményeire és fejleményeire vonatkoztak. Ezekről később ő maga így számolt be:

"Amikor öt-hatéves koromban gondolkodtam az Apostoli Hitvallásnak erről a cikkelyéről: »Hiszek az Atyaistenben, a mennynek s a földnek mindenható Teremtőjében«, a lelkem elé mindenféle képek kerültek a menny s a föld teremtéséről. Láttam az angyalok bukását, a földnek s a paradicsomkertnek, Ádámnak és Évának a teremtését s a bűnbeesést. Úgy gondoltam, hogy ezt mindegyik ember ugyanúgy látja, akárcsak a körülöttünk lévő dolgokat, így a szüleimnek, a testvéreimnek és játszótársaimnak egészen elfogulatlanul beszéltem erről, mígnem észrevettem, hogy kinevettek, s azt kérdezték, vajon van-e valami könyvem, amiben mindez benne van. Ekkor lassanként hallgatni kezdtem ezekről a dolgokról... Ilyen látomásaim mind éjjel, mind fényes nappal voltak a mezőn, a házban járva, dolgozva, mindennemű foglalkozás közben." (K. Schmöger Emmerich Katalin Annáról írt könyvének 1907. évi kiadása, 19. o.)

Katalin Anna már fiatal éveitől kezdve heves vágyat érzett a szerzetesi élet után. 1802 szeptemberében be is lépett a dülmeni Agnetenberg Ágoston-rendi apácakolostorába, de az úgynevezett felvilágosodás és a 19. század elejének németországi zavaros politikai helyzete éppúgy eljutott a kolostorok feloszlatásához, mint a 20. századi kommunista parancsuralom. Amikor 1811 decemberében az agnetenbergi kolostort is feloszlatták, Katalin Anna a dülmeni Roters nevű özvegyasszony házában talált otthonra. Annyira beteg és gyönge volt, hogy csak segítséggel tudta elérni új otthonát.

Itt 1812 decemberében kiterjesztett karral önkívületi állapotba került kis szobájában. Ekkor Krisztus sebhelyeinek, az úgynevezett stigmáknak kegyelmében részesült. Erről az őt meglátogató Rensing esperesnek ezt mondta: "Isten nekem több kegyelmet ad, mint amennyit érdemelek, s én köszönöm ezt neki; de azt kívánnám, hogy ezeket a kegyelmeket rejtse el az emberek elől, mert attól félek, hogy ők ezért jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok." (K. Schmöger Emmerich Katalin Annáról írt könyvének 1907. évi kiadása, 90. o.)

Nemsokára orvosi és egyházi vizsgálatok "tárgya" lett. Ezek megállapították, hogy a jelenség természetes úton nem magyarázható. Isten azonban másra is kiválasztotta Fiának szenvedő "képmását". Erről így vall: "A sok csodálatos közlést az Ó- és Újszövetségből, s a szentek életéből való számtalan képet Isten irgalma nem csupán a saját oktatásomra adta nekem, mert sokat nem tudtam felfogni, hanem közlés végett, hogy sok elzárt és feledésbe merült dolgot ismét felébresszen... Tudom, hogy már régen meghaltam volna..., ha nem kellene mindennek a »zarándok« révén ismertté lennie. Neki fel kell írnia mindent: mert a prófétálás, azaz a látomások hirdetése az én rendeltetésem. És ha majd a »zarándoknak« rendben lesz mindene és kész lesz mindennel, ő is meg fog halni."

Ez a zarándok, aki Anna Katalin fenti szavait is leírta és a halála után könyvben is kiadta, nem más, mint Clemens von Brentano (1778-1842), német romantikus költő és író, Wieland, Herder és Goethe barátja. (A fenti idézet összes művei IV. kötetéből való, 314. o., 1923.)

Brentano csütörtöki napon, 1818. szeptember 24-én találkozott először a stigmatizált látnoknővel. Őt is megérintette Isten kegyelme. Csakhamar megfogant benne az elhatározás, hogy a sok látomást, amit Katalin Anna nap mint nap elmond neki, leírja. A látnoknő betegágya mellett ülve annak haláláig - itt-ott szünetelve - írta naplóit és feljegyzéseit az elmondott látomásokról. Az Úr Jézus szenvedéseire vonatkozó könyve 1833-ban jelent meg. A boldogságos Szűz Mária életéről szóló könyv pedig 1855-ben. Az előbbit Kertész Kálmán fordította magyarra és a Szent István társulat adta ki 1936-ban. Az utóbbi magyar fordítását e cikk írója készíti, s az Új Ember kiadásában fog megjelenni.

Befejezésül álljon itt Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséből az a jelenet, amit Mel Gibson is beleszőtt Passió című filmjébe. A IV. rész (Jézust megkötözve Annáshoz viszik) 1. pontja a Kidron patakon való átkelésről szól:

"A menet gyorsan haladt, és amint elhagyta az Olajfák kertje és a Getsemáne-kert között vezető utat, jobbra tért a kert nyugati oldala mellett vivő útra, a híd felé, mely ott átvezet a Kidron patakon... Az a híd, amelyen most fogolyként vezették át, nagyon hosszú volt... Már mielőtt a menet a hídra ért volna, láttam Jézust kétszer a földre zuhanni, annyira kegyetlenül rángatták a pribékek a kötelekkel. A híd közepére érve még gyalázatosabban töltötték ki rajta undok tréfakedvüket: szegény, megbilincselt Jézust embermagasságból ledobták a hídról a Kidron patakba, miközben szitkozódva biztatták, hogy most teleihatja magát. Csak isteni segítség mentette meg attól, hogy halálra ne zúzza magát...

Jézust az Olajfák-hegyi szorongás után érzett nagy szomjúságában nem láttam inni, de most láttam, amint a Kirdon patakba lökve fáradságosan ivott, és hallottam, hogy eközben szól a zsoltárjövendölés beteljesüléséről: »inni a patakból az úton« (Zsolt 109,7)."

Vida Tivadar