HAJDÚDOROG

Mandulafa testvérem, beszélj nekem Istenről!

A kisgyereknek két alapvető erénye van: a csodálkozás és az öröm. A vakáció, a család nyaralása kiváló alkalom arra is, hogy felébresszük bennük a rácsodálkozás izgalmait és megszerettessük velük a természetet. Például vigyük fel őket napkeltekor egy magas hegyre, esetleg sétáljunk ki tó partjára (ha erre lehetőségünk van), és segítsünk nekik felfedezni a parányi világnak azokat a csodáit, amelyekhez csak le kell hajolni, vagy pedig azt az óriási világot, amelyet nem foghatunk át tekintetünkkel. Ki ne látott volna már gyermeket, amint földre hasalva figyeli a hangyák vagy egy-egy giliszta mozgását, egy virágszirom alig észrevehető színárnyalatait. Ilyenkor - mintegy varázsütésre -körülveszi őket az összeszedettség légköre, a csend.

Miért fontos ez? Mert a csodálkozásban megnyílik a gyerekek számára a mélyebb valóság. A természet szépségének, összhangjának, erejének felfedezése segít nekik kapcsolatba kerülni azzal az Istennel, aki a teremtett dolgokba valamit beleírt önmagából. A gyerekek számára ezek a szemlélődés pillanatai. Aki csodálkozni, gyönyörködni tud, rendelkezik azzal a képességgel, amely a hithez szükséges. Ez teszi képessé őket, hogy ne csak a külsőre, a formára figyeljenek, hanem megsejtsék azt is, ami ezek mögött van. A mindennapi apró dolgokból kiindulva, szép lassan kezdjük feltárni előttük a természetet betöltő isteni szeretetet: egy virágzó muskátli, a ragyogó napsütés, a felfrissülést hozó csendes eső, a simogató szellő, a házunk előtt csordogáló patakocska, a mezők, erdők illata, a madárdal, a mindent bearanyozó naplemente, a hűsítő ital, a kenyér íze, a gyümölcsök zamata, az este csöndje s a mindezekhez kapcsolódó együttlétek, beszélgetések számtalan tapasztalatot kínálnak. És talán éppen ez a legnehezebb, mert előbb nekünk, felnőtteknek kell képessé válnunk arra, hogy így, azaz szeretettel átölelve lássuk a dolgokat, a valóságot. De csak így válhatunk képessé arra, hogy az egész teremtett világot Istentől jövő megszólításként értelmezzük. Erre eszmélhetett rá Kazantzakisz is: "Megkértem a mandulafát: - Testvérem, beszélj nekem Istenről! - s a mandulafa csöndben kivirágzott."

Még egy gyakorlatot szeretnék ajánlani. Jó fantáziával, sok játékos formát találhatunk arra, hogy a gyerekek észrevegyék a hangok színét, dallamát, a bennük csengő barátságot, a szeretet áradását stb. Ilyen belső hallás nélkül hogyan érthetnénk meg Isten szavának a jelentését? Hogyan érthetnénk azt, hogy Isten mit üzen nekünk az emberi formákon keresztül: szavakban, képekben, eseményekben, személyekben? Hogyan érthetnénk meg a szomorú emberarc, a szótlan szenvedő hangját? Hogyan tanulhatnánk meg nélküle imádkozni? A jó imádság kulcsa ugyanis képesség arra, hogy Istenre hallgassunk.

Minden Isten kegyelmi segítségével kezdődik. Isten beszél az emberhez. Mi csak felelhetünk rá. A befogadó készséget kell megteremteni magunkban, és erre tanítani gyerekeinket is: figyelmes magatartásra, szabad odahallgatásra. Ebből az összeszedettségből születhetnek meg az igaz szavak és tettek. Mert a halló szív és a készséges szív összetartozik.

Kutassuk fel, ismerjük meg, gyönyörködjünk benne, tapasztalatainkat alakítsuk imává, örömünket pedig árasszuk ki másokra is! Köszönöm, hogy megteszik!

Kondás Sándor