Incipiamus

Néha az a benyomásom, hogy a katolikusok jó része minden jel szerint belefáradt hitébe és vallásába. Ilyenkor nagyon örülök annak, amikor az ellenkezőjét tapasztalom: olyan lelkületet, mint amilyen Szent Ferenc atyánké volt. Assisi Szegénykéje, aki kétségkívül a kereszténység kiemelkedő egyénisége, halála előtt, amikor már a betegség eldöntötte sorsát, még mindig arra buzdítja a testvéreket, hogy mindent elölről kell kezdeni. Ösztönzi őket az "incipiamus"-ra, arra, hogy ne lankadjanak, kezdjenek mindent újra, tegyenek úgy, mintha eddig még semmit sem értek volna el az életben. Lelkesen ki kell tartani a kezdeti lelkületben! Erre azonban csak azok képesek, akikben él a (L)lélek.

Az ember belefárad az unalmas dolgokba. Az állandó ismétlés, a szertartási formák állandó visszatérése - ha megrekedünk a külső formánál - könnyen vezethet fásultsághoz.

Krisztus Urunk az apostolok megbízásakor nem elégedett meg azzal, hogy Péter a hajójából szóljon a parton maradt kíváncsiskodókhoz. Többet kért tőle. Azt mondta: "Evezz a mélyre!" S utána a mélyben megtörténik a csoda: még a tapasztalt halász is nem látott bőséggel szembesül. Mert Péternek biztosan volt tapasztalata. Tudta, hogy nagyjából mi lehetséges és mi lehetetlen. De a mélység csodáját csak úgy élhette meg, hogy az Úr szavára mélyebbre evezett.

Ha megkötötte volna magát, és megrekedt volna azoknál a krisztusi szavaknál, amelyek a parton hangzottak el, sosem tapasztalta volna meg, hogy mit nyújt a mélység, ha azt Isten szavára keressük. Különben a parti szavakat fel sem jegyezték az evangéliumok, hanem csak azt, ami a mélyben történt, amikor a bőséget végül nem tudták egyedül hordozni, hanem a másik bárkát is segítségül kellett hívni, hogy képesek legyenek a csoda terhét elviselni. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a "mélyre érésért" eveznünk kell, sőt a hálót is ki kell dobni. Nem önmagától adatik az meg, hanem emberi erőfeszítést követel.

Nagyböjt idejét a keresztény élet intenzív időszakának tekintjük. A hangsúly a tetteken van: az imádságon, a böjtölésen, az alamizsnán. A nagyböjt jól megélt cselekedetei új életminőséget eredményeznek. A keresztény újra elkezdi értékelni a bibliai reményeket és magatartásformákat. A nagyböjt eleji hamvazkodás felhívás, hogy újra lábra álljunk, felhívás az újrakezdésre, arra a magatartásra, amelyben megtapasztaljuk Isten érintését.

Ha lesznek tetteink, másokért elszenvedett lemondásaink, akkor majd felfedezzük, hogy vallásunk nem bóvli, nem olcsó szemétárú. Ha megküzdünk önmagunkkal, ha lemondásunkkal segítjük a rászorulót, akkor majd érezni fogjuk a hitből származó jótett szívet boldogító és lélekemelő hatását. Mert csak azokat a dolgokat tudjuk igazán értékelni, amelyek átszenvedett tetteknek, nehéz helyzeteknek vagy pillanatoknak a gyümölcsei.

A kereszténység nem ragadhat meg a parti szavaknál. Jelenlegi pápánk nem véletlenül hívja az egész Egyházat, hogy mozduljon el a tettek felé. A tettek nélküli hitgyakorlás ugyanis önámítás, menekülés a szép eszmék világába. A csillogás-villogás, a szertartások korlátlan túlértékelése egy pillanatra magával ragadhat, de nem hagy maradandó nyomot. Nagy veszélybe sodorhatnak ezen a téren valamennyiünket a médiumok, amelyek természetüknél fogva a vallás bemutatásánál vagy vallási szertartások közvetítésénél, illetve a róluk szóló híradásokban inkább erre a külsőre terelik a figyelmünket, miközben a lényeget nem tudják megragadni.

A nagyböjt a mélyre evezés ideje. Az Úr szavára hallgatva az evezőket komolyan meg kell ragadni, és kitartóan evezni, hogy átélhessük a mélység csodáját.

Harmath Károly