A székelyeknek nincs külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit századunk harmincas évei óta székely himnusz gyanánt énekelnek, a „Ki tudja, merre...“ kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet. Emlékeztetőül: „Ki tudja, merre, merre visz a végzet, / göröngyös úton, sötét éjjelen. / Segítsd még egyszer győzelemre néped, / Csaba király a csillagösvényen. / Maroknyi székely, porlik mint a szikla / népek harcának zajló tengerén. / Fejünk a hullám százszor elborítja, / ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!“ Ami a Trianon utáni székely sorskérdésekhez való viszonyulást illeti, a dal negatív ellendarabja az olyan hiteles, nemzetépítő alkotásoknak, mint például Tamási Áron Ábel-trilógiája, amely Erdély elcsatolása után éppen hogy a székelyek örök életrevalóságát, alkalmazkodási készségét, lebírhatatlanságát hirdette.

Jézus, áldd meg Erdély népét!

Jellemző, hogy a szóban forgó dal nem a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után nem vállalta az új sorsot, hanem áttelepült az anyaországba. Csanády a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók (budapesti) Egyesületének alapító tagjaként kereste sorstársai kezét, majd évenkénti „nagyáldozatot“ kezdeményezett, amelyet leggyakrabban a Zugligetben tartottak. A „Ki tudja, merre...“ ennek a sajátos szertartásnak volt egyik zeneszáma, akkor még Kantáté címmel. A székely kivándoroltak a maguk életérzésére ismertek benne, fölkapták, majd szülőföldjükön is elterjesztették. Kiderítetlen, hogy ki nevezte először székely himnusznak. Aki másképpen tudja a szövegét, mint ahogyan én fönnebb, az eredeti Kantáté alapján idéztem, az jól tudja. A szájhagyomány ugyanis módosította itt-ott – javára. A dallam sem egészen az ma, amelyet Mihalik Kálmán a húszas évek elején komponált. A módosítások arra vallanak, hogy a nép évtizedek óta úgy viszonyul hozzá, mint a magáéhoz: mint a népdalokhoz, amelyeken „szabad“ változtatni, s amelyek az idő múlásával természetszerűleg csiszolódnak.

„Igazi himnusza a magyarságnak természetesen csak egy van...“

Napjaink székelysége, „Ábel népe“ igencsak tudja, hogy egyáltalán nem „maroknyi“, és esze ágában sincs, hogy elporló sziklának érezze magát, hanem csak azért is iparkodik és – Isten „jó kedvvel, bőséggel“ osztogatott áldásának hála – állja a sarat. De ehhez a dalhoz továbbra is ragaszkodik. A Székelyföldön ünnepélyes alkalmakkor a Himnusz után rendszerint ezt is buzgón eléneklik, sokan meg is könnyezik.

„Ábel népe“ a csíksomlyói búcsún

Az Este a székelyeknél lassú dallama nem székely népdal, aminek oly sokan tartják, hanem zeneszerzői lelemény. Bartók 1907-ben fedezte fel a Csíki- és a Gyergyói-medencében a magyar népdal régi stílusát, amelyre legelsőbben a négysorosság, az ereszkedő dallamszerkezet és a félhang nélküli ötfokúság jellemző. Ezeket a jellegzetességeket teremtette újra a páratlan népszerűségű zongoraminiatűr lassú szakaszában, amelynél jellemzőbb és megindítóbb zenei képet senki sem festett a Székelyföldről. Egyedülálló zenei jelképe ez a dallam a székelység hagyományőrző erejének és annak a szellemi örökségnek, amelyet Bartók tett az összmagyarság közkincsévé. Érthető, hogy egyes műveltebb székelyek szeretnék, ha ez a zeneszerzői telitalálat (az évtizedek során hozzátársult Mária-ének szöveggel) „székely himnusszᓠválnék, s akként kiszorítaná szerepéből a „Ki tudja, merré...“-t. Nem kisebb tekintély, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzem tudós igazgatója, Kónya Ádám is szorgalmazta ezt. Hiába. Írását a többség nevében felhördülő ellenlábasok diverzióként bélyegezték meg.

Eddig a rövidre fogott tájékoztatás, amelyhez azonban a magam véleményét is hozzáfűzöm. A nemzet „szent“ dalait általában nem szakértők hitelesítik, hanem a közakarat, amelyet nehéz észokokkal befolyásolni. Be megbántanám a francia közembert, ha kifejteném neki, hogy a Marseillaise, amelyet egy lelkes katonatiszt írt és komponált 1792-ben, bizonyos zenei jellemzőiből következőleg méltatlan, vagy legalábbis kevéssé alkalmas arra, hogy egy nemzet himnusza legyen! Ugyanígy a székelyeknek is hiába mondanók, hogy Csanády nem volt Kölcsey, és Mihalik nem volt Erkel – vagy Bartók. A két eset analóg, de van közöttük egy nagy különbség. A Marseillaise-t törvénybe iktatták, márpedig egy többszáz éves törvényt nagyon nehéz visszavonni, az úgynevezett székely himnuszt azonban bármikor leválthatja egy jövőbeli, bölcsebb közakarat. Óriási szellemi gazdagodás lenne, ha a Bartók-dallam lépne a helyébe!

Addig azonban, amíg ez bekövetkezik, amikor székelyek között vagyunk, és ők rákezdenek a „Ki tudja, merré...“-re, énekeljük velük. Ne határoljuk el magunkat dölyfösen attól, ami annyi embernek „szent“!

(Irodalom: Kónya Ádám: Az „igazi“ székely himnusz forrásvidéke. Romániai Magyar Szó, Bukarest, 1994. 09. 11-12.; Gábor Dénes: Gondolatok a Székely Himnuszról. Székelyudvarhely, 1998)

Fotó: Cser István

Ó, én édes, jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem.

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus, áldd meg Erdély népét!

Vándor fecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll.
Hazamegyünk, megáld majd a
Csíksomlyói Szűz Mária.

(A Bartók-dallamra írt Mária-ének szövege)